Tudta, a botos az elkóborolt borjú után jön majd. Tudta, hogy a botos nem fog felfelé nézni. Tudta, hogy az árnyék és a lomb takarásában észre sem venné. Miképp tudta azt is, hogy még csak kiabálni sem lesz ideje, mielőtt ő megölné. Könnyedén leugrott a fatörzsről. Nehéz huppanás, majd erős harapása, egy hangos roppanás. Már végzett is a maga alá gyűrt csupaszbőrűvel. Embervér ízét érezte a szájában. Nem igazán volt éhes, ám nem bírta volna ki, hogy legalább meg ne kóstolja. Dietrich kapitány megfordította az öblös cserépkorsót. Egy-két kósza csepp kifolyt ugyan belőle, de amúgy már tényleg üres volt. Casimero kapitánynak kellett még párat nyelnie, mielőtt ő is kiitta volna a magáét. – Visszavágót kérek! – jelentette be azonnal. A

A lány az asztalfő mellett ült – faragott széken, bársony párnán. Ujjai nyughatatlanul eperszőke tincseit pödörgették. Minél inkább megpróbált nyugalmat erőltetni magára, annál idegesebbé vállt. Olyannyira idegessé, hogy nefelejcskék szeme is immár inkább szürkének látszott, semmint kéknek. Ha nem lett volna az arcán az a rengeteg fehérítő púder, alighanem akkor sem tűnt volna kevésbé sápadtnak. Apró gyöngyök koppantak a padlón, ahogy az egyik gyöngysor kipotyogott a lány koronában összefont, díszes pártával ékített hajából. – Hanga! – kiabált rá a lányra az asztal túloldalán ülő vörös hajú asszony. – Bocsáss meg, anyám! – felelte Hanga remegő hangon. – De jó, hogy nem lesz erre a leányra többé gondom! – kuncogott az asszonyság az asztalfőnél ülő szűrkehajú férfi felé. A férfi kötelességszerűen

Az intézményparancsnok becsukta Jász Hanna dossziéját. – Ebből a rakás szemétből épphogy csak kiderült, hogy hol született – morogta maga elé, majd egy laza kézmozdulattal lesöpörte asztaláról az irattartót. A néhány lap, ami benne volt az szétszóródott a dohos, egérszagú iroda padlóján. A nő megrándította vállát. Az intézményparancsnok úgy nézett végig a fűzöld egyenruhát és fekete mellényt viselő, formás szőke nőn, mintha az csupán valami undorító húscsomó volna. Ami túl gyenge, és amiről lesüt, hogy alkalmatlanságával csupán akadályozni fogja őt abban, hogy az intézményt rendesen irányíthassa. Hanna ismerte már ezt a tekintetet. Mondhatni, hogy már meg is szokta. Tudta, hogy az ilyen alakok olyanok, mint egy kellemetlen hólyag: bosszantók, de aztán egyszer csak kipukkadnak. – Mi a faszt kezdjek magával,

A várkapu mindkét nehéz, vasalt szárnyát szélesre tárták. A magányos lovas bevágtatott a várudvarba. A várúr hajlongva sietett elébe – maréknyi lovagja és szolgálója kíséretében. – Hosszan megvárattál, Zirkai! – vetette oda a lovas, majd lepattant almásderes paripája hátáról. Szélesvállú, vastagnyakú férfijú volt, erős állkapoccsal, merészen csillogó barna szemekkel. Igazi férfiszépség lehetett volna, ha nem olyan alacsony és nincs az a túlméretezett sasorra. – Nem jelentetted be, hogy jössz, ispán uram! – tárta szét két karját az őszszakállú, pocakos várúr. – ♫Aki hívatlanul jön, Nem való a hivatalba, De ihat vizet az itatóba, Ha már úgy is egy marha!♫ – szavalta egy hórihorgas alak, ügyetlen lantjátékkal kísérve a rögtönzött rímeket. – Elnézést kérek, nagyságodtól! – hajolt meg Zirkai. – Ő